Csak egy jó szó kéne....
Mindenki megérdemel egy jó szót.
Vagy kettőt.
Én is.
Te is.
Mi is.
Ők is.
Mindenki.
Ezért íródott ez a blog.
Remélem értékeled majd, Te, aki most olvasol engem.
És megtisztelsz majd egy jó szóval engem is a hozzászólásokban.
Kíváncsian várom....
Íme első írásom.
Csak egy jó szó kéne...
...gondolta elgyötörten egy hosszú, fáradságos, hektikus nap után.
Megpihent a karosszékben, kicsit fészkelődött, alatta halkan nyöszörgött a megfáradt fa.
Régi darab volt, nem is tudta, honnan keveredett hozzájuk, de ez lett a kedvenc karosszéke.
Az évek alatt felvette az ülés párnája a feneke formáját, a derekához tett tollpárna meghitt benyomatot hagyott a hátlapon, ami már akkor megviselt volt, mikor rátaláltak a székre egy ócskapiacon -vagy talán lomtalanításon? - tűnődött el.
Behunyta a szemét, nagyot sóhajtott.
A meleg, citromos tea jólesőn átmelegítette, még érezte a torkában a kellemes meleget.
Cukros volt. Mármint a tea. Pont úgy, ahogy a napköziben kapták.
Még a csúnya műanyag pohárra is emlékezett, amin keresztül sokszor megégette a kezét, ahogy mohón nyúlt érte.
Nem bánta. Az emlékezést sem. Kicsit jó volt felejteni a nehéz napot. Az állandó robotot. A főnöke idegességét, meg persze az ügyfelekét. Akik aztán mindig. De nagyon. És néha egészen magukból kikelve. Ő meg csak nyelte a megalázottságot, csak nyelte.
Nem is volt már az igazi a gyomra. Fájdogált egy ideje. Meg az emésztése sem a régi. Nem tud már rendesen enni. Hol az éjszaka közepén ébred fel, hogy korog a gyomra, hol kora hajnalban, majdnem éjszaka. Pedig aludni kéne. Kipihenni, elfelejteni mindent.
A bántásokat. A megaláztatásokat. A visszafojtott méltatlankodást. Igen, a jogosat. Mert ő úgy érezte. Hogy ő ezt nem érdemli. Mert szóban is lehet ám, nem csak ütve.
Ő igazán igyekezett, mosolygott, még akkor is, amikor pici, összegyűrt gombóc volt a gyomrában a soha ki nem élt szorongástól. És már a kedvenc étele sem csúszott le neki, mert a gombóc odakövült, bele a gyomrába. És nem engedte. De nem ám. Ezért csak fogyott, töpörödött, szinte összeaszott bánatában.
Csak egy jó szó kéne....sóhajtotta szinte magának.
Elaludt, vagy inkább csak elbóbiskolt. A lámpa sem zavarta.
Kimerült volt, végtelenül kimerült. És üres.
- Nézd, Anyukám, mit rajzoltam neked! - robogott be szelesen a kislánya.
Zavartan felült, közben szinte lecsúszott a kedvenc karosszékéből. Az eléje tartott képre meredt.
A képen egy mosolygó kislány volt, világosbarna, göndör haja közül egy buborék gomolygott ki, benne a következővel:
SZERETLEK ANYA!!!
Elöntötte a szemét a könny, ahogy belefúrta a fejét a kislánya fürtjei közé.
Vagy kettőt.
Én is.
Te is.
Mi is.
Ők is.
Mindenki.
Ezért íródott ez a blog.
Remélem értékeled majd, Te, aki most olvasol engem.
És megtisztelsz majd egy jó szóval engem is a hozzászólásokban.
Kíváncsian várom....
Íme első írásom.
Csak egy jó szó kéne...
...gondolta elgyötörten egy hosszú, fáradságos, hektikus nap után.
Megpihent a karosszékben, kicsit fészkelődött, alatta halkan nyöszörgött a megfáradt fa.
Régi darab volt, nem is tudta, honnan keveredett hozzájuk, de ez lett a kedvenc karosszéke.
Az évek alatt felvette az ülés párnája a feneke formáját, a derekához tett tollpárna meghitt benyomatot hagyott a hátlapon, ami már akkor megviselt volt, mikor rátaláltak a székre egy ócskapiacon -vagy talán lomtalanításon? - tűnődött el.
Behunyta a szemét, nagyot sóhajtott.
A meleg, citromos tea jólesőn átmelegítette, még érezte a torkában a kellemes meleget.
Cukros volt. Mármint a tea. Pont úgy, ahogy a napköziben kapták.
Még a csúnya műanyag pohárra is emlékezett, amin keresztül sokszor megégette a kezét, ahogy mohón nyúlt érte.
Nem bánta. Az emlékezést sem. Kicsit jó volt felejteni a nehéz napot. Az állandó robotot. A főnöke idegességét, meg persze az ügyfelekét. Akik aztán mindig. De nagyon. És néha egészen magukból kikelve. Ő meg csak nyelte a megalázottságot, csak nyelte.
Nem is volt már az igazi a gyomra. Fájdogált egy ideje. Meg az emésztése sem a régi. Nem tud már rendesen enni. Hol az éjszaka közepén ébred fel, hogy korog a gyomra, hol kora hajnalban, majdnem éjszaka. Pedig aludni kéne. Kipihenni, elfelejteni mindent.
A bántásokat. A megaláztatásokat. A visszafojtott méltatlankodást. Igen, a jogosat. Mert ő úgy érezte. Hogy ő ezt nem érdemli. Mert szóban is lehet ám, nem csak ütve.
Ő igazán igyekezett, mosolygott, még akkor is, amikor pici, összegyűrt gombóc volt a gyomrában a soha ki nem élt szorongástól. És már a kedvenc étele sem csúszott le neki, mert a gombóc odakövült, bele a gyomrába. És nem engedte. De nem ám. Ezért csak fogyott, töpörödött, szinte összeaszott bánatában.
Csak egy jó szó kéne....sóhajtotta szinte magának.
Elaludt, vagy inkább csak elbóbiskolt. A lámpa sem zavarta.
Kimerült volt, végtelenül kimerült. És üres.
- Nézd, Anyukám, mit rajzoltam neked! - robogott be szelesen a kislánya.
Zavartan felült, közben szinte lecsúszott a kedvenc karosszékéből. Az eléje tartott képre meredt.
A képen egy mosolygó kislány volt, világosbarna, göndör haja közül egy buborék gomolygott ki, benne a következővel:
SZERETLEK ANYA!!!
Elöntötte a szemét a könny, ahogy belefúrta a fejét a kislánya fürtjei közé.
Gyönyörűen megírtad ezt a fájdalmas történetet. Jó téged olvasni kedves Márta!
VálaszTörlésNAgyon szépen köszönöm az első hozzáőszólást drága István. Őszintén örülö9k, hogy téged is megérintett ez a történet.
TörlésAnnyira szépeket írsz mindig...
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésAnnyira örülök, hogy neked is tetszenek az írásaim. Ígérem, írok még!
Törlés