Bölcső

A víz.
Az volt a mindene, amióta megszületett.

Már pici kislányként is órákig pancsolt a kádban, a szája lila volt, az ujjbegyei ráncosak, annyira kiázott a vízben, de az istennek se lehetett kiparancsolni belőle.  Nyelte is a vizet, ha engedték volna neki a habos, szappanosat.

Aztán a Balcsi. Ott a tesójával pancsoltak fél napokat, míg az ötvenedik kiabálásra végre beszaladtak, hogy valamit egyenek is. Ott tanult meg úszni. Igaz, amikor a hínár finoman megsimította a lábát, oldalát úszás közben, nagyon megijedt. Persze nem merte mutatni, nehogy eltiltsák a víztől. Néha egy halacska is incselkedve odasimult hozzá, amitől szintén megijedt. Az a hatalmas természetes víz egyszerre volt bizsergetően izgató és lúdbörözőn félelmetes számára. Nem nagyon értette, de mágikusan vonzotta.
Persze ez csak nyáron volt.

Nagyon ügyes volt, az iskolában, hamar kitűnt kiváló úszástudásával. Ezért elkezdett komolyabban úszni. És csak rótta, rótta a hosszakat órákon át. Évekig. Soha nem érezte unalmasnak a kemény, embert próbáló edzéseket, ő mindig élvezte, hogy a vízben lehet ilyen sokáig.

Nem is ért el kimagasló eredményeket, az edzője sokszor ordított vele egy-egy verseny után, hogy miért nem hajtott, mikor megnyerhette volna, de legalábbis dobogós lenne. Most meg így leégette őt.

Ő csak lehajtotta a fejét, látszólag szégyellte magát, de inkább csodálkozott rajta, vajon miért kell sietni a vízben, miért nem élvezheti azt, hogy benne lehet, a víz melegét, selymességét. Még a furcsa, átható klórszagot is szerette. A haját sem szárította meg edzések után, amikor szelesen elrohant az iskolába, még télen sem. Élvezte, hogy még kicsit vele lehet a víz, az imádott víz. A ráfagyott víztől tört a haja, az iskolatársai megfeddték, mérgelődve törölgették szárazra a haját, de ő csak kacagott. Imádta a vizet, saját magán is. Így legalább kicsit tovább élvezte.

A vízimádata nem csitult az évek során. Az edzések elmaradtak, de amikor csak tehette, kapta magát és beszaladt egyet valamelyik uszodába úszni egy jót. A fürdőruhájának bérelt helye volt a csomagtartó sarkában.

Ott volt vele legalább két darab, ha külföldre utazott, nem hagyott volna ki egyetlen vizes helyet sem.
Még a gyógyfürdőket, a wellneszeket is imádta, órákig pancsolt bennük.  Csíkosra áztak az ujjbegyei, a gondosan felkent körömlakk is leázott róla. De ő csak kacagott, élvezte a vizet.

Már kicsit öregebb lett, talán komolyabb is. Egy nagyon kemény, munkás év nyarán nem akadt útitársa, így egyedül vágott neki a külföldnek. Persze víz mellé, sőt, tenger mellé utazott megint.
Azt soha ki nem hagyta volna.
Egy kedves kis zöld szigetre. Járt már itt egyszer, az emberek nyugalma és kedvessége mélyen bevésődött az emlékezetébe. Ezért is tért vissza oda megint.

Most sem volt máshogy. Viszontagságos úton jutott el egy csodás tengerpartra. Késő éjszaka volt.
A hőségtől nehéz volt aludni, de reggel alig várta, hogy végre megmártózhasson a kristálytiszta vízben.

Egy nyugodt partszakaszt nézett ki magának. Gyorsan ledobta a kevés kis cuccát, és nekiállt vetkőzni. A fürdőruháját még a szálláson felvette. Ott állt a parton és mielőtt belecsobbant volna a hűs vízbe, a távolba nézett.

Látszottak szemközt a partok, a halványrózsaszín köd finoman párállt a hegyek fölött.
Elvarázsolva nézte ezt a földi csodát.

Egy madár se járt arra, tökéletes csönd volt.
Fülelt. A parton se mozdult semmi mögötte.
A tenger tükörsima volt.
Ilyet még nem látott.

Valami különös borzongás fogta el.
Megtorpant. Aztán óvatosan belegázolt a vízbe, a finom homok lágyan omlott szét a lépéseitől. Itt nem volt hínár. Ennek megörült.
Bátrabban gázolt tovább a vízben. A talaj lassan mélyült.

Érezte a víz ellenállását, amit megszokott már, bátran merítgette bele a karját, élvezte a víz finom hűsét. Felfrissítette.

Belevette magát a vízbe, és elkezdett lassan tempózni. Egyenesen a tenger közepe felé, úgy, ahogyan mindig szokta.

Ekkor a tenger finoman megmozdult. Lágyan mozgott, mintha ő is valami élőlény lenne.
Ütemesen venné a levegőt. Ki. Be. Ki. Be.

Csak nyugodtan, megfontoltan, semmi sietség, semmi idegesség, semmi para. Ahogy kell.
Ő megtorpant.

Ez az ütem nem az ő sajátja, volt. Ez valami más. Egészen más.

Megállt a vízben. Már nem ért le a lába, ezért keményen lábtempózott, hogy ne süllyedjen el, a fejét kiemelte.

Tágra nyílt szemmel nézte a lustán mozgó vizet.
Farkasszemet nézett vele.
Érezte, hogy lúdbőrözni kezd.

Valami itt nem stimmelt.
De se hínár, se hal.

Semmi.
Csak a nagy víz, és ő
.
És ekkor valamit hallott. Vagy csak érzett.
Valami bizonyosságot.

Egy hangot, ami finoman suttogva csak annyit mondott:
- Befogadlak.

És ő megkönnyebbülve úszott tovább, fejét belefúrta a habokba.
A könnyei eggyé olvadtak a sós vízzel.